pszichológus

pszichológus

2017. január 7., szombat

Whiplash

Andrew egy 19 éves fiú, aki dobol. Elkötelezetten, megszállottan, minden mást ezen céljának alárendelve. Nem akárhol tanul, New York leghíresebb konzervatóriumában kap lehetőséget zenélni a legjobbak között. A feladat, amivel szembenéz, nem egyszerű. Szigorú tanára nem könnyíti meg dolgát, kényszeresen igyekszik tanítványait megfeleltetni saját perfekcionizmusának. Jól látszik, hogyan hat a tanítványok viselkedésére egy tanár megalázó, büntető nevelési stílusa: mindannyian önmagukat sanyargatva, a rivalizációs helyzetekben fogukat összeszorítva küzdenek a bennmaradásért. Ők maguk is egyre inkább törekszenek a tökéletességre.
No de hol van a határ? A pedagógus részéről mi az, amivel még segít valakit a képességei kibontakoztatásában? És mi az, ami már sok és rombolóan hat? Egyáltalán mi az, ami még tanítási célzatú és mi az, ami már káros, sérti az emberi jogokat, az egyén méltóságát? A másik oldalon pedig: hol érdemes „letenni a dobverőt”, félreállni és más erősségünk után kutatni önmagunkban?
Tegyünk bármit, mindig érdemes elgondolkodni, azt miért is tesszük, kinek akarunk vele megfelelni. Andrew kinek akart bizonyítani? A tanárának? Vagy inkább az apjának? Egy családban, ahol az asztal körül mindenki saját régi, apró-cseprő teljesítményét hangoztatja évekig, nehogy bárki is elfeledje azt…

Időnként mindannyian láthatunk hatalmas tehetségeket, emberfeletti teljesítményeket. Lehetünk rájuk büszkék vagy nézhetjük őket irigykedve. De talán föl sem fogjuk, eredményüket micsoda akarat, mennyi izzadságcsepp, vér-verejték előzte meg.